Csík Mónika legújabb kötetének ünnepélyes bemutatója. Csík Mónika délvidéki költő, író húsz meséből álló mesefüzére tulajdonképpen a Hauff-mesékre emlékeztet minket. Keretes szerkezetű mesegyűjtemény, ahol az ismétlés-előrehaladás mesteri ritmusa, a sok tematikus egyezés, az epizódszereplők újra- és újra-felbukkanása egészében, de külön-külön is élvezhetővé teszi a meséket. Ám a Szekrénylakók hősei nem egész világot bebarangoló hősök, nem elátkozott hercegek és hercegnők, hanem a ruhásszekrény mélyén „élő” kacatok: Büdi zokni, Dugófej parafadugó, Kajlagomb, Kis-, Al- és Főcsutka, a három militáns almacsutka, Sipirc és Mimi egér, Rágcsa moly és a többiek. Az általuk megismert történetek nem a sivatag, az erdő vagy a nagyváros káprázatos, csillogó-villogó távlataiba vezetnek, hanem az abszurd módon szűkös kisvilágot, a Szekrényfenéket teszik meghitté és varázslatossá. Viccesek és karakteresek a figurák (mindegyikük gondosan egyénített), ám mégiscsak egy zárt világban élő, jelentéktelen lomok, „rágcsálók”, akik hosszú-hosszú ideig egy közös szekrény mélyén kénytelenek osztozni.
Az abszurd iránti nyitottság, az abszurdba hajló és mégis gyermeki humor, a kisgyermekkori szorongás iránti különleges érzékenység különbözteti meg Csík Mónikát a romantikus elődöktől.
Mi szabadíthat meg a frusztráltságtól, a kicsinységtől, a jelentéktelenségtől, a feleslegesség-érzéstől és a szorongástól? Hogy viseljük el – akár gyerekként, akár „almacsutkaként” – saját kicsinységünket? A huszadik mese zárlata a végleges szabadulás (a felnőtté válás) dimenzióját is felvillantja:
„A törékeny teremtmény lassan felemelkedett (…), körberepülte Szekrényfeneket majd ujjongva kiröppent az ajtórésen (…)
– Tényleg a mamuszbojt tett csodát? – szólalt meg nagy sokára Kajlagomb.
– Részben igen – válaszolta a mesekönyv, és belekezdett egy újabb történetbe, amely arról szólt, hogy hogyan változott egy falánk ruhamoly ezüstszínű pillangóvá.”
Hogy eddig a meséig eljuthassunk, a Szekrényfenék közösségének (ennek a majdnem véletlenül összeverődött baráti vagy iskolai közösségnek, azaz a kis „rágcsálóknak” és „kacatoknak”) sokat kell nőniük és tanulniuk, sok mesét végighallgatniuk, és közben ki kell alakítaniuk a saját játékszabályaikat, meghitté téve ezt a sokszor abszurd módon szűkösnek érzett életteret – a képzelet révén kitágítva, átértelmezve és átlelkesítve a birodalmukat. Így lesz a szekrény egyszerre börtön, biztonságot nyújtó fészek, iskola és mindeközben a korlátlan gyermeki fantázia birodalma.
Csík Mónika mesefüzére nemcsak létező, egzisztenciális szorongásokra próbál választ adni, hanem egy zárt gyerekközösségben előforduló számtalan konfliktusra (és szorongásra, kisebbrendűség-érzésre) is igyekszik megoldást találni. A szorongás feloldásának, a világ lassú felfedezésének egyik módja az evés (rágás) is. A mesék meglepően sokszor tematizálják ezt, mint egy valóságos kapcsolatot a szekrény és a konyha, a gyerekek és a felnőttek világa között. Mert ételekből is tanulnak a kis rágcsálók kultúrát, élettapasztalatot, meghittséget. Ezek az abszurd mesék világába rejtett anekdotikus „Krúdy-gyöngyszemek”, izgalmas ételleírások különlegesen eredeti rétegét képzik ennek az amúgy is eredeti mesegyűjteménynek.
A pergő párbeszédek, a különleges nyelvi lelemények („fejtvények és rejtvények”), a bravúros szójátékok, az egész művet belengő sziporkázó költőiség, az elbeszélés lendületes tempója akár a dramatizálás lehetőségét is felvetik. Meggyőződésem, hogy a szekrénylakók folytatásos kalandjai színdarabként vagy akár rádiójátékként is sikeresek lennének. (Bánki Éva)