Fekete

Németh Ferenc Balog István vitézi drámájának átirata nyomán

Szereposztás:

Fekete ‒ Mészáros Árpád
Iván ‒ Pongó Gábor
Szímity ‒ Német Attila
Cája ‒ Banka Lívia
Glavás Sztanoje ‒ Sirmer Zoltán
Ruzsica ‒ Elor Emina
Angyélija ‒ Crnkovity Gabriella
Joskó Oglu ‒ Soltis Lehel
Kara Fejci ‒ Simon Melinda
Miletity ‒ Gombos Dániel
Ambrus ‒ Giricz Attila
Anganti ‒ Magyar Attila
Egy gyerek és megannyi más ‒ Szalai Bence, f. h.
Egy (s)rác és megannyi más ‒ Ozsvár Róbert, f. h.
Jelena, a pénztárosnő és megannyi más ‒ Orlovity Sztaniszlava, f. h.

Dalszövegek: Németh Ferenc, m. v.
Zene: Klemm Dávid, m. v.
oreográfia: Ista Stepanov, m. v.
Díszlet: Žanko Tomić, Saša Senković, m. v.
Jelmez: Jasna Badnjarević, m. v.
Tudományos munkatárs: Vladimir Todorović, m. v.
A rendező munkatársa: Ferenc Judit
Súgó, ügyelő: Bíró Alekszandra
Hang: Lukács Attila, Bíró Tibor
Fény: Majoros Róbert
Fotó: Srđan Doroški

Rendező: Žanko Tomić

* * *

Gyökeres változások a szupermarketben

A Fekete című előadás és minden ami benne zajlik ‒ furcsa.

Balogh István 19. században íródott drámája reakció a Belgrádban történő törökök elleni lázadásra, amely később az első szerb felkelés néven épült be a köztudatba.

A szöveget Németh Ferenc adaptálta, majd Lénárd Róbert ‒ nem igazán tartva magát az alapszöveg romantikus drámaszerkezetéhez ‒ teljesen átírta.

A Žanko Tomić által rendezett zsánerében akció-musicalnek titulált darabban Fekete a turkokapitalizmus elleni lázadás élére került, társai Sztanoje Glavás és húga, a feminista Angyélia, a családja által keresett bizonyos Szímity nevű entitás, és még néhány alak, aki ahogy azt a forradalomban illik, csak ki szeretné használni a helyzetet.

Az Osztrák-Magyar Monarchia az Európai Unió, Szerbia egy szupermarket, amihez érdekek kötik az arabokat és az oroszokat is. A darab tele van hasonló izgalmas metaforákkal...

Bármennyire is viccesnek tűnik ez az ultra-ironikus, a giccs határait pengető komédia, egyáltalán nem naiv, hiszen ez a zsáner még a 20. századi úgynevezett „komoly” művészetekben is meglelte helyét.

A giccsből a kempbe, kempből a trashbe való áthajlás, a határok eltörlése valójában eredeti művészi stratégia és kifejezési forma, amely öszekeveri és megbolygatja a határokat a populáris, a klasszikus és az akadémiai kultúra között.

A deelitizáció, a társadalmi osztályok közötti különbségek elleni lázadás hozzátartozik a trash művészethez és hozzájárult annak a fejlődéséhez, tehát van értelme helyet adni neki olyan intézményekben is, mint a színház, főleg ha elavult, hipszteres témákkal foglalkozik, mint például a politika és fogyasztói társadalom elleni lázadás.

De miért épp Karađorđe? Miért ne? Ez is egy ide illő kritika, „drámai fordulat”, ha megfigyeljük a vezérségből, a hősiességből és a személyi kultuszból adódó problémákat, hiszen alapból a gyökeres változás szükségéről van szó.

Hiszen nyilvánvalóan semmi sem változott meg, mióta világ a világ.

Az Újvidéki Színház társulata, ezúttal Mészáros Árpáddal (Feki) az élen, és új gárdával megerősítve (Soltis Lehel, Szalai Bence, Ozsvár Róbert, Orlovity Sztaniszlava) újból hibátlan, Elor Emina, Crnkovity Gabriella, Pongó Gábor, Német Attila, Sirmer Zoltán átláthatatlan színészi bravúrjaival...

Az előadás vizuálisan (díszlet Saša Senković, jelmez Jasna Badnjarević, fény Majoros Róbert, koreográfia Ista Stepanov, smink Bojana Radović) és hangzásilag (zeneszerző Klemm Dávid, hangosítók Lukács Attila, Bíró Tibor, Fekete Árpád) is mély nyomot hagy a nézőben, a vicces public replacement-reklámokkal Tarantinóhoz, Bollywoodhoz, Internacionáléhoz, testvérgyilkossághoz, ISIS-hez, az újabb, finomabb és jobb üdítőkhöz, felmosószerekhez, telefon-applikációkhoz, és ki tudja még mi-mindenhez, ami a Fekete című előadásban nagyon, nagyon viccesnek tűnik.

Igor Burić
Dnevnik napilap

* * *

A Fekete Balog István vitézi drámája alapján született, de köze már alig. Különös kedvezményezés ez, nem csupán az Újvidéki Színház, hanem a szerb színházi közeg területein is: a nagy szerb hősmítoszról írott magyar dráma 1812-es verziója új nyelvet, új köntöst kap Lénárd Róbert átiratában és Žanko Tomić rendezésében. Durrognak a fegyverek, dagadnak az izmok, patakokban folyik a joghurt és perdül a vécépapír. Ja igen, zombik is vannak.

 

A SZÖVEG

1812-ben Balog István a Rondellában mutatta be Fekete György (vagy: Karađorđe) című drámáját, amelyet nagy sikerrel játszottak a szerb vidékeken is. A drámát Joakim Vujić is feldolgozta saját társulatával. Elmúlt 110 év, és a dráma új életre kélt: Németh Ferenc modernított szövegét Lénárd Róbert alakította kortárs ál-archaizmussá, Klemm Dávid adott alá rapet és rockot, Žanko Tomić pedig egy szupermarket polcai közé rendezte a mítoszt. Tarantino és a Monthy Pyton-csoport kél életre a deszkákon, bizarr akció-musical képében.

Lénárd Róbert, a szövegíró: Itt van ez a vitézi dráma, a Fekete György, a romantikus-szentimentális-hősi dráma szabályainak megfelelően megírva. Nem mintha nem lenne igazságtartalma ennek az 1812-es darabnak ‒ igen ám, de ez az igazság a romantika igazsága. Annak a kornak az igazsága, amely még csont nélkül hisz a mítoszban és a hősben.

A nemzeti hős alakjára úgy nézni mifelénk, mint a kilencvenes évek előtt ‒ egyszerűen lehetetlen. A mítoszból vicc lett, a hősből pedig tarantinoi karikatúra ‒ póz és popkulturális intertextus, történelmi horror és vad irónia.

Így lett ebből a magasztos drámából, mely a minket megmentő héroszról szól ‒ kutyakomédia. Mert ez az igazság. Ami annyira fáj, hogy belehalunk a nevetésbe.

Žanko Tomić, a rendező: Ez a darab tulajdonképpen most jött létre, vagyis most íródott újra. A Karađorđe népies vitézi dráma, vagy egyes feljegyzések szerint opera volt ‒ ennek a mi változatunkban már csak a szerkezete maradt meg. Balog István szövege komoly történet arról, hogyan lett Fekete Györgyből, a magányos farkasból villámsebességgel az első szerb felkelés vezetője. A Fekete arról szól, hogy nézne ki az utolsó szerb felkelés. Szerintem úgy, mint egy paródia. Mint minden, ami körülvesz minket.

 

A MUSICAL

Klemm Dávid, a zeneszerző: A zene éppoly sokféle, mint az élet. Ez pont így van ennek a „vitézi drámának” a szereplőivel is. Mindenkinek vannak tervei, vágyai, irányelvei, és természetesen mind azt hisszük, hogy a miénk az egyetlen, a legjobb, a leghasznosabb. A zene az árnyékunk az úton. Az aláírásunk, mozdulatba, hangba szignózva. Fekete alakja a mocsokban is tiszta ‒ túlzás, épp ezért reális. Szúrja a szemed. Pislantanod kell tőle. Mint egy tükör, amit folyton torznak bélyegzünk, folyton azt mondjuk, nem mi vagyunk ilyen ferdék. Ha lenne egy fénysugár a feketeségben, tán könnyebben megértenénk, mi történik velünk. Minél jobban világítják meg az utunkat mások, annál kevésbé látunk tisztán. Talán be kéne csuknunk a szemünket és lassan, tapogatózva, ösztönösen kellene megindulni az általunk választott út felé, még ha nem is látunk semmit, a saját sötétségünkre támaszkodva, fokozatosan gyújtva világosságot. Elutasítani a mások fényét, ami egyenesen a szemünkbe világít.

Ista Stepanov, a koreográfus: Ez a szöveg és Dávid zenéje teljesen kilendítettek a megszokott kerékvágásból, ahogy az előadás örök témája is. Az emberi arrogancia, az agresszió, a butaság ‒ kimeríthetetlen és örök velejárója az emberiségnek... főleg, ha még nyakon is öntik egy adag nacionalizmussal... Sose lesz vége! Azt látom, hogy minden fekete manapság ‒ a feketénél is feketébb. A fényt meg annyira elnyomják, hogy alig lehet észrevenni. Tudatlanság, kulturálatlanság, önzés ‒ mindez virágzik, az értékeket meg elfelejtjük. Mégis, vannak, akik a saját fejük után menve az igazságért harcolnak, akikkel bele lehet nézni a fénybe. Ilyenek az Újvidéki Színház művészei is, és megtiszteltetés ismét velük dolgozni. 

 

A SZÍNÉSZEK

Fekete szerepében ‒ Mészáros Árpád: Nehéz ennek a Feketének az útja. Bátor srácból hőssé növi ki magát a forradalomban, aztán elveszíti a realitás talaját és politikus lesz. Fekete szereti a fegyverét. Jobban, mint a nőjét, a hitét, a harcot. Azt hiszem, saját magánál is jobban szereti. A pisztolya lesz az ereje, a fétise. Sztereotípia ez, vagyis karikatúra, egy elrajzolt hős. Talán épp ezért lehet vele tartani... A Fekete című darab egyetlen hatalmas kérdéskörről szól: lehetséges-e a forradalom egy olyan időben, amely végletesen fogyasztói társadalmak kora, amelyben az életcél a vásárlás és a halmozás, amelyben nem illik a körülöttünk levőkön gondolkodni? Tehetünk valamit? Igen, vehetünk többet. Így lesz a szupermarket meghatározó koordináta az életünk térképén. Sokszor gondolkodom azon, hogyan képzeli el a kisember a dolgok jobbra fordulását. Vajon a fejében létező jobb világ nem csak az a világ, ahol végre ő vásárolhat többet, mint embertársa?

Angyélia szerepében ‒ Crnkovity Gabriella: Mi történhet egy nővel a háborúban? Megalázhatják, rabul ejthetik, lehet belőle áldozat vagy szerető... Ha az utóbbi történik, akkor viszont fontos, hogy tulajdonnak nézik vagy viszonzott szerelmet, tiszteletet kap-e. Angyélia boldogsága abban van, hogy Feketében nem erőszakoskodó partnerre lel, hanem felszabadítóra és hősre. Visszaút már nincs. Elvakítja a lelkesedés, a szerelem, a harc és a vér ízének vágya. A valóság elhomályosul, marad a sötét... Az a Fekete... Fekete... Fekete...