Világutazók 2018
Gere Lídia filmvetítéssel egybekötött úti élménybeszámolója
„Lijiang Kína déli részén Yünnan tartományban található. Óvárosát a világ legvarázslatosabbjai közé sorolták, és felvették az UNESCO Világörökség listájára. A Naxi néptörzs él itt. Az 5600 m magas Jáde Sárkány Hegytől nem messze fekszik Lijiang 2600 m magasan. Ezt a várost nem lehet leírni, ezt látni kell! Egy fűzfákkal leárnyékolt egyenes főutcából, mindenfelé keskeny mellékutcák ágaztak el, mindben kristálytiszta, kőhidakon átjárható csatornák, zakatoló vízimalmokkal, sötét faházak szürke zsindellyel, mindenfelé táncoló, éneklő, népviseletbe öltözött lányok, fiúk a hozzájuk csatlakozó turistákkal. Felmásztunk a város melletti hegyre, szép árnyas parkon és természetesen számtalan lépcsőn, itt egy magas pagodába lehetett felmenni, alattunk az ezernyi szürke zsindelytető, ahol, mivel lassan alkonyodott, egymás után gyúltak fel a fények, az egészet meseszerűvé, valószínűtlenné téve. Lenn a városban már még hangosabban szólt a zene, ezernyi vendéglő csábította vacsorára a sétáló embereket, a megvilágított hidak, rózsaszínű fák még szebbek mint nappal.
Következő célunk Zhongduan a tibeti határ közelében, de útközben megnéztük aTigrisugrás-szorost a Jang-ce folyón.
Mikor odaértünk a tajtékzó Tigrisugrás-szoroshoz levezető 60 cm széles meredek lépcsőkhöz –azt mondták 1200 van–, de nem látszottak a kínaiaktól. Ki le, ki fel, a lustákat hordszéken vivő ordítozó hordárok, és észnélküli fényképezés. Mindenre elszántan bevetettük magunkat az áradatba, ha a fotósoknál akadályoztunk, nem sok hiányzott, hogy lelökjenek a szakadékba.
Végül sikeresen lejutottunk, odatolakodtunk a kilátó szélére, átkozódó –a hangsúlyból legalábbis arra lehetett következtetni– fotósok között, megállapítottuk, hogy a szoros fenséges, de az Iguacu szebb és nem is kell 1200 lépcsőn mászni, most már felfelé. Meleg volt, minden nedves volt, mi is, Jóskának többször kellett megállnia, hogy kifújja magát, de valahogy én is erősen heppegtem. Vezetőnk megígérte, hogy a környék legszebb vendéglőjében fogunk ebédelni. A vendéglő –errefelé nem sok van– jól nézett ki, de a farmarnadrágos, gyanúsan kinéző kiszolgáló lányokat látva gondoltam, hogy ha a konyhába benéznék biztosan elmenne az étvágyam. Még 2-3 órányi út várt ránk, északra, felfelé, be a hegyek közé.” (Gere Lídia)