Pejin Attila történész, muzeológus kalauzolásával. A holokauszt, valamint a kisszámú túlélő kivándorlása következtében ma már – a többi Tisza-menti kis városhoz hasonlóan – Zentán sem élnek zsidók. Az egykori szefárd rítusú ortodox zsinagóga épületén, valamint a temetőn kívül ma már semmi sem emlékeztet arra, hogy egykor köztünk éltek. Ezek megőrzésével, a róluk való gondoskodással nem csak műemlékvédelmi célokat valósítunk meg, hanem az emlékezés helyeit őrizzük mindazok számára, akik vallják: a felejtés, a múlttal való szembesülés kerülése legalább olyan bűntett, mint a zsidók deportálása és elpusztítása csak azért, mert más etnikai-vallási közösséghez tartoztak. Zentaiak voltak, mint mi. Tehát ha most (még mindig) nem hiányoznak, meg kell teremteni a hiányérzetet, mégpedig úgy, hogy a mögöttük maradt nyomokban járunk, hagyatékukra csodálkozunk, hiszen az nem csak az övéké, hanem mindannyiunké kellene hogy legyen. Ilyetén a temető nem csak zsidó, hanem zentai sírkert, mégha nem is teljesen olyan, mint amilyet mi „használunk”. S ha nem olyan, mitől nem olyan? Bizony fájnia kellene, hogy nincs, akit kérdezzünk, s magunknak kell megkeresni a válaszokat – akár egy ilyen temetői sétán keresztül…