A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház vendégjátéka a Magyar Nemzeti Tanács tájolási programjának keretében
Ősbemutató Babi néni és a NASA engedélyével
Szereplők: Pál – Mikes Imre Elek, Vera – Vágó Krisztina, Géza – Mészáros Gábor, Babi Néni, Dzsina – Mezei Kinga, Sahas – Kucsov Borisz. Közreműködnek: Simon Valentina, Szvitlik Szebasztián. Zene: Zságer-Varga Ákos. Díszlet: Marija Kalabić. Jelmez: Marina Sremac. Rendezőasszisztens: Lénárd Róbert. Rendező: Keszég László
„A makyo egy ősi szó. Nagyjából így definiálható: Az elme azon tevékenysége, amely semmi hasznára nincs a tulajdonosának. Hamis, értelmetlen szarpasszírozás, amelyet azért csinálunk, mert nem merünk szembenézni isteni énünkkel. A féltékenység makyo. A panaszkodás makyo. A fásult, szenvedély nélküli munka szintén makyo. A fásult, szenvedély nélküli szex szintén makyo. Ugyanúgy, ahogy a pénztárca tapogatása is makyo. Minden félelem makyo. Makyo. Pál a makyo szót egyelőre még nem ismeri. A félelmet viszont annál inkább. Pál totálisan be van szarva.” (Részlet a darab szövegéből)
Vinnai András az előadás színészeire írta a darabot, s az, hogy ezeket a szerepeket ezelőtt még senki sem játszotta el, plusz ízt ad a produkciónak. Az előadás műfaja bohózat, komédia, de a rendező hangsúlyozta: a klasszikus komédia és az abszurd közötti humorról van szó, a popkultúra toposzait, ikonjait is használják, és a mai nyelv zsargonjait, figuráit is.
„Bizonyos komikus toposzokkal, mindenki által ismert vizuális, és verbális jelekkel operál az előadás. Más szóval ez egy vad bohózat, melyben a vájt fülűek felfedezhetnek különféle társadalmi, illetve egyéni problémákat, például a pánikbetegséget, más néven a szorongást. A teljesen amorf, ismeretlentől való félelem hetente legalább kétszer, háromszor megjelenik a betegségben szenvedő pácienseknél. Természetesen ennek a szorongásnak egy szélsőséges esetét mutatja be az előadás, a megoldás pedig a humor oldaláról érkezik. A szorongást elferdíti a darab, s csak bizonyos aspektusát erősíti fel, olyan ez, mintha egy sok sejtből álló szervezetnek csak meghatározott sejtjeire fókuszálnánk, s azt figyelnénk egy mikroszkópon keresztül. A közönség percek alatt megérti a Vojáger humorát, ugyanazt veszi észre, ugyanazokat az anomáliákat röhögi ki. Nem azt a típusú színházat csináljuk, ahol a világban megjelenő igazságtalanságokat drámai, szuicid módon oldjuk meg. Arra fókuszál a darab – amelyet Babi néni és a NASA engedélyével mutatunk be –, hogy mi magunk mennyire vagyunk bizonytalanok. Saját hülyeségünkről szól, ezért is lehet sok karakter ismerős a nézőnek.“ (Keszég László)